Szymba honlapja

SZERETLEK KEDVESEM

Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis könnyű termetedet,
Fekete hajadat, fehér homlokodat,
Sötét szemeidet, piros orcáidat,
Azt az édes ajkat, azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése magában élvezet,
Szeretem lelkednek magas röpülését,
Szeretem szívednek tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz és ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod s könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet,
Amint embernek csak szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve nincs élet, nincs világ,
Te szövödől minden gondolatomon át,
Te vagy érzeményem mind alva, mind ébren,
Te hangzol szívemnek minden verésében,
Lemondanék minden dicsőségről érted
S megszereznék érted minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam, nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz, én is azt akarom,
Nincs az az áldozat, mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet,
Mint ember még soha, sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek, hogy majd belehalok,
Egy személyben minden, de mindened vagyok
Aki csak szerethet, aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád, szeretőd, testvéred,
És egy személyben te vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom, szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel, szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos őrült szerelemmel!...

AKAROM

Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,
Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra, -
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.

SZERELEM

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Nincs oly nap, hogy ne jutnál eszembe
Te vagy szívemnek éltető eleme.
Azt az időt mit nem töltesz velem
Örökkévalóságnak képzelem.
Akkor sem tudok nélküled élni,
Ha azt mondod nem érdemes remélni.
Nem tehetek róla Szeretlek Téged
Mindörökké, amíg csak élek!

Szeretni valakit, ki ránk se néz. Szeretni ,várni ,remélni.
Mindennap látni ,s rádöbbeni,hiába minden elkéstél.
Hiába minden? Akkor miért imádkozunk? Miért könyörgünk és miért sírunk?
És miért vele álmodunk és miért remélünk,várunk rá?
S ha végre ránk néz,vagy végre ránk nevet,a sok-sok szenvedést miért feledjük el?Az az egy pillanat mi örömöt okoz,miért feledtet velünk oly sok bánatot?
Ha elutazik messze megy s majd sokára jön vissza,az az érzés,mit ápolunk,nem hívhatja vissza.
S közben a józanész feledtet velünk,mert azt diktálja állj meg,tovább nem mehetünk.
Nem szabad szeretni olyat, aki megvet,aki nevet rajtunk.
Nem szeret bennünket.
Aki örül,mert tudja,hiába remélünk,aki érzi,miatta szenvedünk.
De ha a szív e kis motora szeret, hiába a józanész,nem tilthatja meg az érzést,mit ember nemesít.
Nem bír érzelemmel az ész hiába tilt. Nem tehetünk róla ,s ha szeretünk,nem mondhatja senki,hogy feledd!
Nem mondhatja senki, aki tudja, hogy legszebb az olyan érzés mely tiszta.
Nem kell, hogy azt mondd, hogy szeretsz.
Ha mást érzel, ne hazudj nekem.
Nem kell a szép, de hazug szavad.
Mondj inkább rosszat ,de igazat.
Először fáj,ha friss lesz még a seb,de később elmúlik,hálás leszek neked.
Lehet, hogy egyszer szerelmes leszel s nem viszonozzák,s te kínlódsz,nyögsz,szenvedsz.
Úgy érzed nem bírod,meg kell halnod.
Gondolj akkor rám, s megtudod, hogy rossz volt.
Sétálsz még te is elhagyott utcán, fejed lehajtva könnyeid ne lássák.
Zokogsz még te is egy kedves ablak alatt, s hallod, hogy ő odabent ő vígan kacag.
Megvetni ,gyűlölni,gyűlölni akarod,de csak becézni,imádni,szeretni tudod.
Nem bírsz és nem akarsz nélküle élni,nevetni,küzdeni,harcolni,sírni.
S ha eddig elértél ,nem fogod kérdezni.
Tudni fogod majd:
"Mit jelent Szeretni"

Szomorú a szívem, mert tudom, most nem lehetsz az enyém,
összekavart életünk elindult egy rossz irány felé.

Mikor nem vagy velem, könny csordul le arcomon,
meg kell próbálnom, de felejteni nehéz - tudom.

Mikor veled lehetek, szikrázik szívem, mert szeretlek,
de e szeretet nem szerelem, ezért nem engedhetem, hogy szenvedj.

El kell, hogy felejtselek s te is engem,
mert ha ezt most folytatnánk, az nem lenne jó egyikkőnknek sem.

Nem akarom, hogy fájjon, de ez nem lehet másképp,
engedj el lágyan, s így megmaradsz nekem, mint egy álomkép.

Veled leszek álmomban, s erre az lesz a fájó bizonyíték,
hogy reggel majd a párnámon ott csillog egy könnycsepp, mely az enyém.

Néha úgy érzed, az élet egy nagy sorstalanság, szeretsz valakit, aki téged nem, sok-sok csalódás.

Fáj őt boldognak látni mással,

fáj, hogy a párás tükörbe más nevét írja.

Nem tudod utálni, haragudni rá,

bármennyire akarod, ha azt mondod: Utállak; nagyon fáj!

Egy könnycsepp folyik végig arcodon,

ezt miatta hullajtod, közben ezt gondolod.

Ülsz reszketve egy hideg padon,

szemed csukva, gondolkozol.

A sok régi szép emlék lebeg előtted,

ahogy édes csókjaira vártál karjaiban heverve.

Ekkor szemed kinyílik, még jobban könnyezel,

szeretnéd őt visszakapni, de tudod: LEHETETLEN!

Lenézel, könnyed földre hull,

majd a szél egy halott falevelet eléd fúj.

Szomorúan látod, neki már annyi,

közbe neked is eljött a vég, csak erre tudsz gondolni.

Ajkadról leszáradt a mosoly,

úgy érzed, már sose lehetsz boldog.

Behunyod szemed, majd újra kinyitod,

de rájössz, ez valóság, sajnos nem álom.

Előre nézel, egy sötét árnyékra felfigyelsz,

közelebb jön, s látod, nem ő az, egy idegen.

Elmegy melletted, még csak rád sem néz,

azt hiszed, téged mindenki senkinek néz.

Rossz ez az érzés, Fáj, hasít,

ezért féltél, hogy szerelmed szakít.

Ki téged szeretett, de jött egy másik,

utálnod kéne, de tudod, ez SOSE fog menni.

Mindenkinek azt mondod: ő már senki többé,

de még mindig nagyon szereted, ott bent,a szíved mélyén!

Amikor sebesen eltűnsz két karomból, és már nem látlak sehol sem,
érzem,hogy valami sebet ejt a szívemen.
Fáj a pillanat mikor megérintesz,
s fáj a pillanat mikor nem érinthetsz.
Hangom elcsuklik és már nincs több szavam,
szeretsz még engem, s ezzel nyugtathatom magam.
Sokszor fájó perceken keresztül csak szaladnék utánad,
s karjaid közt feltörhetnének a vágyak,
amelyek már 1000 éve várják azt a szerelmes pillanatot,
mikor mindent elfeledve szenvedélyesen szívemet nyugtatod.
Van úgy, hogy úgy érzem már nincs szükséged többé rám,
s félek kedvesem,hogy elküldesz egy éjszakán,
de máskor érzem,hogy én vagyok a mindened,
és testemet két karoddal szorosan átöleled,
hogy tudjam,soha nem akarsz már mással lenni,
csak folyton folyvást szüntelen szeretni.
Oly sokszor haragszom rád,mert úgy érzem bántasz,
de te egyetlen pillantásoddal minden rosszat eltakarsz.
Egyetlen csókoddal meggyógyítod szívemet,
s újra jó kedvre derítesz engemet.
A titok mely benned rejlik tetszik nekem,
s minden pillanat mit valaha átéltünk már örökre itt él bennem
és csak gyarapodik szívünket egyre jobban egymásba fonva,
hogy mikor gyermekünk kérdez biztosan feleljünk,ne pedig dadogva.
Ne kelljen gondolkodnunk, ha majd megkérdi mi hogy voltunk boldogok,
s ha összetörve jön haza ránézve is tudjuk mik a válaszok.
Oly sok álom és pillanat vár még ránk,
és tudom,hogy lesznek még könnyes éjszakák,
de én már megtanultam,hogy a szerelem könnyekkel jár,
s már tudom,hogy van aki nyugtat már.
Jöhet bármi, tűz és víz,
jöhet fájón égető kín,
de a szívünk szüntelen csak szeret és megbocsát,
mert az igaz szerelem csak így élhet egy életen át.

Kihunyt a láng

Egymásra talált a fiú s a lány,
a fiú szépet ígért, s hitte a lány.

Remélte, így marad, és szerette nagyon,
s engedett a fiúnak mindent, szabadon.

Így voltak ők ketten, együtt boldogok,
de aztán egyszerre minden megváltozott.

A fiú a lányt ritkábban kereste,
a lány pedig kedvesét hiába szerette.

Mert a fiú szívében kihunyt a láng,
s parlagon hevert a letépett virág.

A lány úgy érezte: nincs  miért élnie,
nincs célja semmi már; be kell fejeznie.

Amit kigondolt, meg is cselekedte,
a fiú eztán jött rá; mindig is szerette.

Ott volt az a láng; nem hunyt ki egészen,
ott volt, s ott is marad mindig: a SZÍVÉBEN…

Egy vad éjjel

Süvítő szélben elindulok feléd,
Én, a kis lányka, keresi szerelmét.
Könnyeim áztatják arcomat,
De nem adom fel a harcomat!
Esik a hó,
De az emléked vadító.
Ezért megyek tovább utánad,
Rovom a kietlen utcákat.
Nem látlak sehol sem,
Mégis érzem érintésed.
Ezen a vad éjjelen csak utánad kóborlok,
Nem szeretsz már engem, arra gondolok.
Sírok, mint egy kisgyerek,
Mert nem hiányzom már neked.
Másnak ígértél hűséget,
Örök bizalmat, s szerelmet.
Azt hittem, a szerelmünk örökké tart,
Nem csak egy buta, értelmetlen kaland.
Ezen a vad éjjelen csak utánad kóborlok,
Nem szeretlek már téged, ez a szomorú dolog!

Könnycsepp...

Némán nézek ki az ablakon,
míg egy könnycsepp legördül az arcomon.
Nézem-nézem a tájat, de szívemet elönti a bánat.
A táncoló fények fergetegében
egy párocska sétál kéz a kézben.
A fiú átöleli a lányt boldogan,
majd összeforrnak egy szerelmes csókban.
A szívem utoljára dobbant egy nagyot,
ezzel jelezve, hogy a lelkem távozott.
Távozott abban a pillanatban,
amikor a szívem megszakadt a nagy bánatban.
A fiú a lányt ismét kézen fogta,
majd eltűntek a távolba.
Sokáig néztem még a tájat,
de már nem éreztem többé fájdalmat.
Nem tudtam sírni, se nevetni
csak magamba roskadva lélegezni.
Lehunytam a két szemem és ezt suttogtam csendesen:
"Merre lehet a kedvesem..."

Fakuló emlékek

Arcomra már nem tűz úgy a nap,
mint mikor nyár derekán
kéz a kézben erre jártunk
és hallottuk megannyi
madárka énekét,
s kipirult arccal pisztrángot
bámultunk a tó fenekén.

Most egyedül gázolok levélszőnyegen,
elhagyottan kószálok az őszben,
csak az óriásfenyők
ijesztő árnyát látom a ködben
és a lázas gyaloglásban
tán a hangjukat is hallom,
de csak a csalóka szél zenél fülembe.

Apró könnyek a fán:
mint ezernyi síró arc.
Hová meneküljek
hogy ne lássam e bánatot?

Utamon a fájdalom kísér,
s körülöttem fű, fa erről beszél.
Lábaim gyengék, ám mégis futok.

Bátor, ki szálegyenesen tűr,
de engem riaszt a múlt,
kezemre jéghideg zápor hull.

Eltűnik a fákról a nyár,
már semmi sincs szívemben,
csak a bánatos ősz tekinget mindenfele.

A szakadék szélén

Boldog órák, boldog percek, gyertek,
Adjatok kihűlt lelkemnek értelmet.
Adjatok erőt, s végtelen kitartást,
Legalább tőletek kapjak vigasztalást.

Nem kérek mást, csak azt mi kapható,
Egy érintés, egy kedves bűvös szó.
Csak azt, mit minden ember kíván,
A szerelem roskadozó hídján.

Ennyi kellene, hogy át tudjak jutni,
A másik partra, futni, csak futni…
De nincs se erőm, se támaszom,
Se ki elkísérne és segítene utamon.

Ha volna, ó ha volna valaki,
Akit átölelve újra tudnám érezni,
Azt, mire szívem, lelkem éhes,
Szeretve lenni, s szeretni képes.

De tudom, hogy rám nem várnak,
Sem szerelmes percek, sem vidámak.
Nem vár rám, kire lelkem éhezik,
Hisz Ő talán már nem is létezik…

Elveszett, mint ahogy elvesztek a remények,
Mint a boldogságra tett ígéret,
És elvesztek a vágyak, az álmok, minden,
Mint ahogy elvesztem én is a végtelenben.

...a neveddel alszom el

amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
...a neveddel alszom el

zárt szemhéjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
...a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
...a neveddel alszom el

A remény után

csókjaim rejtik az elégő Napot
karjaimba zárom a fáradt holnapot
lábaim alól elfogynak a hiába évek
ajkaimra száradnak a semmitmondó érvek

hívnálak, de a márvány-sima csend felel
elkezdet, botolva megbicsakló sóhajaimra
látnálak, de a mocsár-puha sötét
fészket rakott meleget álmodó szembogaramba

érintenélek, de a síkos semmi simul csupán
tétova-félelemmel kereső ujjaim köré
éreznélek, de a magányt szülő üresség
nehéz súllyal nehezedik lüktető szívem fölé

vágyaim égetik el a Menny kapuit
csak álmodtam az angyalok szárnyait
magamra zárul az általam festett görbe
ostoba tánc, de mégis beállok a körbe

fognám a kezed, de a nyirkos évek szétfutnak
és semmi nem marad görcsösen markoló öklömben
nézném a szemed, de tekintetem bentrekedt
nehéz fájdalom falakkal körülvett börtönben

simogatnám a hangod, de az ölelő szavak
elhallgattak és elbújtak a szomorúság mögé
szeretném szerelmedet, de reszkető lelkem
nem hazudja öröknek és megingathatatlannak többé

reményeim ölnek meg minden érkező pillanatot
hitem egyenletes dobbanása egy-egy ütemet kihagyott
csendes vergődéssé vált a szertelen gyönyör
az ostoba vágy napról-napra újra meggyötör.

Ereszd el kezét

Amikor lehull a fáradt szerelemfa utolsó levele
Amikor távozik lelkem mélyéről lelked halk nesze Amikor lelkem sivataga elnyeli lelked utolsó csepp harmatját

Amikor szívem súgja, menj, menj lassan tovább.

Elhagysz

Ha nem hát nem, én elmegyek
De hibás remélem én nem leszek
Te így akartad, nekem meg fáj,
Hogy ily könnyen engem elhagytál.
Fáj még fáj, mar és éget, de nélküled is megy tovább az élet !
Élet… de mi az, ha nem vagy velem ?
Ha nincs itt ki kitölti az életem !
Elmentél és itt hagytál,
S nekem ez még mindig fáj.
Most bánat tölti ki a lelkemet,
Ég veled minden jót nem leszek én csupán hóhányó.
Hóhányó ki kódorog
Nem történik semmi jó dolog !

Rövid vers

Mikor az élet elszáll,
A szív megáll, tusban
Fekszik a váll.

Az agy halott, a test
Nem él, nem jut a
Szívbe vér.

A napfény már nem
Simogat,
Hangod finom dallama
Már nem hívogat.

Mosolyod varázsát többé
Már nem látom,
Mert elvitt engem a halál
Angyalszárnyon.

Elmegyek oda, hová
Te még nem jöhetsz,
Rád még sok minden vár
Csak hosszú évek múltán
követsz.

Tested melege, majd
Mást fűt,
Mikor engem már a
Koporsó hűt.

Csókod lágy édességét
Más élvezi majd,
Kebled forróságába fejet,
Más hajt.

Neked szépséggel és
Csodákkal lesz teli életed,
Míg bennem egyedül,
gyökeret
Hajt a hideg félelem.

Te bearanyoztad, s szebbé
Tetted életem,
Szívem bár megállt, örökké
Szeretlek Szerelemem.

Gyász

Még az előbb szemembe néztél,
Erőtlen kezeddel megérintettél.
Arcodra mosolyt erőltettél,
S halkan súgtad fülembe,
Ne félj!

De gyorsan elszállt ez a pillanat!
Fénytelen szemeid lehunytad,
Kezed kezemből kicsúszott,
Arcod megnyugodott, így búcsúzott!
Nem félek!

Lelked remélem békére talált,
S Te már a menyekből vigyázol majd Ránk!
Soha nem felejtünk, szívünkben szeretünk,
S örökkön-örökké emlékezünk Rád!

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat